Téli elégia

Halált hordó hideg este:

Reszket minden ember lelke;

S kint csak süvít a gyilkos, jeges szél-

Már elpusztult kint az összes színes falevél.

Már elpusztult a tegnapi vörös rózsa,

S némán repül a síró hamva

Szerteszéjjel, kopjafák nélkül-

Ránk is ez vár: mind meghalunk végül.

A néma csókok éjszakája

Csak hallgat: nem szól és nem is kér,

Egy jobb jövőt már nem remél,

Csak hallgat: mily szép a csönd-

S a múlt boldog dala elrepült ott fönt

A csillagok között, ahol eltűnik minden szerelem,

S felváltja helyét az örökös rettegés és félelem-

Minden áldott este, minden éjszaka;

S megkísért a halott csók vágyszaga.

Minden este. Ah, kibírhatatlan kín:

S fokozza a fájdalmat a vöröslő íz,

Ez így telik minden gyilkos éjszakán-

Pedig csak hallgat. Senki sem érti a szavát.

Nem beszél már. Nem is könyörög,

Nem köti a jövőhöz ezer és ezer rög,

Csak visszanéz és némán kacsint,

Majd eltűnik, mint a tengerfenéken a kavics.

Csak hallgat: nem szól és nem is kér,

Az esti csöndből mit sem ér,

Melytől fél és szüntelenül retteg-

Csak a múltból egy csók… mily’ gyarló az ember!

Mi történik?

Ázik a város és ázom én is,

Szaladni kéne, de maradok mégis.

Tombol a vihar és táncol a halál,

Az előbb ott még egy száz éves tölgyfa állt.

Rohanni kéne már- de nem visz a lábam,

Talán még nem késő… már úgyis annyit vártam,

Hogy már képtelen elrohanni az elfáradt lábam.

Szaladni kéne már- rohanni a távolba,

Hol viharok többé nem tombolnak,

Hol nem pusztít semmi sem, hol száraz a fű-

Mi történik velem? Kísért a deja vu…

Az utolsó utazás

Ma élünk, holnap talán meghalunk-

És minden elmúlik egy perc alatt;

S odalesz az összes szép pillanat-

Többé nem látunk, többé nem hallunk.

Ennyi volt?- hangzik a jogos kérdés,

Mit néma száj kiált az éterbe;

De választ nem kaphat az életben.

Ah pokoli kín. Pokoli érzés.

Lassan elszáll, mint egy könnyű sóhaj,

S nem hívhatjuk vissza se szép szóval,

Se isteni fohásszal, se csókkal.

A fénnyel repülünk szárnyak nélkül,

Két ellenség ott újra kibékül;

S utolsó könny is elfolyik végül…

Nyárváró rövid vers

Nyarat akarok! Nyarat! Nyarat! Nyarat!

Balatonfüreden élvezni a napsugarakat,

Szentendrén éjjel látni a fénylő csillagokat,

A Duna parton inni hűs rozét és fehérborokat,

S esténként enni epres fagylaltokat-

És minden jóból sokat, sokat, sokat;

Újra megélni a szabad nyári pillanatokat!

Nem akarok már mást csak: nyarat, nyarat, nyarat!

Egyperces emlék

Beszélgettünk, nevettünk, sétáltunk

Hegyeken keresztül, mezőkön át;

Ebédeltünk, utazgattunk, szálltunk

Mint a vágyakkal teli kismadár.

Láttuk a napot, amikor felkel,

Hallgattuk a csillagok zenéjét,

Friss kávéval keltünk minden reggel,

És csak csókokkal mondtuk, hogy: jó éjt.

Sokra már nem emlékszem, az idő

Temeti a tegnap történteket,

S nincsen már, ki ezeket siratná.

Már minden homályos, mit egy felhő

Elrejt, s megöli az emlékeket-

S újjáéled egyperces álommá.

Április

Szeszélyes hónap, meleg illatok;

Finoman ölel a lágy napsugár;

A fák alatt vörös dalt hallgatok,

Mit eldúdol egy néma kisvirág.

Április van. Meleg április.

Szivárvánnyá születő rengeteg.

Égszínkék: álom, s búzavirág is-

S zafír ízű csókja betemet.

Már nő a tulipán, virágzik a

Hóvirág-éled már a természet;

Illatozik már a bazsarózsa;

Mézzel fűszerezi a meleget-

S bennem felébresztett egy emléket:

Egy felvillanó régi szerelmet…